Fogászaton innen, fogászaton túl… (1. rész)

Valószínűleg senkinek sem meglepő a tény, hogy már elődeink is szembesültek különböző fogászati problémákkal. Habár a korabeli módszerek mai szemmel igencsak kegyetlennek tűnhetnek, nem lehet kétségünk afelől, hogy őseink kifejezetten kreatívak voltak. Na de hogyan is kezdődött? A választ ebben a kétrészes cikksorozatban keressük.

A Nílus Urai

Babiloni ékírások bizonyítják, hogy a fogfájás már Kr.e. 2000-ben is megkeserítette az emberek életét. Ekkor még azonban ezt egy kis állatka ténykedésének, a fogszúnak tulajdonították. Mivel Egyiptomban a halottak kultusza igen fejlett, így azok fogazatáról is bőven rendelkezünk információval. A híres gézbe tekert múmiák fogazata arról árulkodik, hogy az általuk fogyasztott gabona erősen roncsolta őket. Ez részben annak tudható be, hogy akkoriban még malomkővel őröltek, így a gabona nem kis mennyiségben tartalmazott kőtörmeléket és egyéb szennyező anyagokat. Következésképp a fogak sokszor a fogbélig lekoptak, majd begyulladtak. Felfedezhető továbbá számos káriesz (fogszuvasodás) és parodontózis (fogágybetegség) is. Nem egyszer fordult elő, hogy az emberek elvesztették fogaikat; a temetkezéskor azonban aranyszállal rögzítették az elhullott csontokat az álkapocshoz, hogy az eltávozottnak ne kelljen fogak nélkül leélnie az örök életet.

A fogszú okozta problémákat gyógyszerekkel igyekeztek enyhíteni, a fogtömések modern technológia híján gyantából, kőporból, növényi magvakból és malachitból készültek. Előszeretettel alkalmaztak továbbá rágnivalókat, különböző szájvizeket, amikkel öblögetni kellett, valamint varázsigéket.

A görög örökség

A görögök sok mindenben úttörők voltak az ókorban. I. sz. előtt 900 környékén végül a fogászat körül is szerették volna felszámolni a különböző babonákat és igyekeztek tudományos alapra helyezni az orvoslást. Ők elvetették az egyiptomiaknál oly népszerű fogszú-elméletet. Ráébredtek arra, hogy a fogak pusztulása sokkal inkább az elfogyasztott ételekkell és a nyállal van összefüggésben. Nem hittek a durva módszerekben, de a szuvas fogat kiégették; a foghúzás igen ritka volt. Csak akkor távolítottak el fogat, ha az már labilis volt, ilyenkor azonban szinte már kézzel is ki lehetett piszkálni.

Tudósok rábukkantak egy 500-ból származó ólomfogóra, melyet a Delhi templomnak készíttettek. Ez arra enged következtetni, hogy csupán olyan fogat húztak ki, amit ezzel a puha fémmel is eltávolíthattak. A fogpótlás akkoriban még nem volt elterjedt.

A görögök eszessége nem volt ragályos: a XIX. században sok európai kultúrában élt még a fogszúról elterjedt mese. Az európaiak védelmére szóljon, komolyan megtévesztették őket. Akkoriban ugyanis növényi magvakból készítettek tömést, és ha az aprítás nem volt eléggé alapos, a kicsírázott mag fehér száracskája a megtévesztésig hasonlított egy tekergőző féregre.

Kenyeret és cirkuszt, de csak a foghúzás után!

A fogpótlásokkal először az etruszkok próbálkoztak, tőlük a rómaiak is igen sokat tanultak. Az ő kultúrájukban azonban tilos volt arany tárgyakat helyezni a halottak mellé, így a temetkezés során eltávolították azokat a fogakat a szájüregből, melyek arany tömést tartalmaztak. A rómaiak

fogászati eszközök garmadájával rendelkeztek: számos fúrójuk, fogójuk volt. Az ópiumot használták fájdalomcsillapító gyanánt, de azért a házi praktikák is nagy szerepet játszottak a gyógyításban. A gyógynövények mellett előszeretettel használtak varjúürüléket, békaagyat, sőt akár még földigilisztát is. Szerencsére a tudomány, mint mindig, fejlődött tovább, így ma már hatékonyabb módszereket is ismerünk, mint egy-két csúszómászó elszopogatása.

A következő részben a középkor hiedelmeit tekintjük át, valamint bepillantást nyerhetünk a modern fogászati tudomány kialakulásába.